„Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.”

( Hamvas Béla)

2012 októbere. Kathmandu. És igen, megdöbbentett, meghökkentett, arcul csapott. Nem, nem azért mert nem lehet rá felkészülni s nem azért mert nem is készültem, hanem egyszerűen vannak érthetetlen, európai ember számára már-már felfoghatatlan s akkor még azt hittem elfogadhatatlan benyomások. Egy teljesen más világ, egy teljesen más kultúra. Most azt mondom, hogy számomra nem emészthető. Látom a döbbenetesen kaotikus állapotokat az utakon. Autók, motorok, riksák, biciklisek, motorosok – rajtuk komplett családok - gyalogosok, helyiek, turisták, szent tehenek, gazdátlan kutyák próbálják elérni céljukat. Képtelen vagyok átlátni és befogadni ezt a nyüzsgő káoszt. Reménytelen. Szabályok? Nincsenek. Nem így képzeltem. 

Kathmandu

Látom a mérhetetlenül poros sikátorokat, a végtelen bazársorokat, a mindent elborító hirdető táblákat, a villanyoszlopokat átszövő kibogozhatatlan vezetékek kuszaságát, a szemetet minden felé, a szanaszét heverő összegömbölyödött kutyákat, a szent tehenet, ahogy magányosan, tétován járja útját, itt, a betontörmelékek között... mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy benéz egy pillanatra a pékségbe... s tengeti tovább mindennapjait. Nem erre vágytam. Látom az utcán élőket, a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb réteget, a földön fekvő koldust, a nyomort. Könnyem csorog. Annyi impresszió. Idő és távolság kell hozzá. Azt mondják megszokható, sőt élvezhető. Ebben a pillanatban én ezt nem hiszem. Azt mondják nem európai módon gondolkodnak s így meg lehet érteni az ő szemléletüket. Bizonyosan így van de én nem tudom. Nem ezt ígérték.

Én csak hegyeket akartam. Varázslatot.

Látom a hömpölygő tömeget Nepál legfontosabb hindu ünnepén. Dashain. Állatáldozat. Euforikus hangulat a Palota téren. Ős káosz. Ezt jelzi az is, hogy picit elvesztem. Emlékszem, próbáltam videózni a tömeget s egyszer csak körbe pillantottam, s már senki sem volt ismerős. De hát az én helyi guide-m azonnal észrevette hiányom. Egy árustól érdeklődött utánam. S ő persze tudta, hogy tudta, hogy az a vörös hajú, szép ruhájú lány a legnagyobb palota előtt áll és vár. Nem lehet itt elveszni a Basantapur előtt, melynek lépcsőin helyiek és turisták – a világ minden tájáról – szemlélődnek. Maju Dega, Maru Sattal... mind-mind a Világörökség része. És igen, a Kumari Chowk. Egy élő legenda, élő istennő, a kumari lakóhelye. Egy 11 év körüli kislány a sákja törzsből, a világtól visszavonultan fogadja az imákat, a könyörgéseket s rajta keresztül az égi hatalom utat tör magának. Aznap megjelent nekünk, faragott ablakában, gyönyörű szemeivel némán figyelte a meghatott tömeget s egy karon ülő gyermeket. Felemelő pillanat volt. Vajon a hegymászók, az expedíciók tagjai ugyanígy jártak-keltek Kathmandu sikátorai között? Ők is átmentek ezeken a nehézségeken s indultak neki világmegváltó mászásaiknak, küzdelmeiknek? Igen. Azt gondolom ugyanígy történt, csak ők tovább vitték álmaikat. Ahogy Reinhold Messner mondta: „Mindig az volt az álmom, hogy eggyel tovább lépjek. Ez az álom tart ébren”. Olvastam már kiváló hegymászókról, de valamiét mindig hozzá térek vissza. A gondolkodása. A bölcsessége. Az intelligenciája. Az önmegvalósítása. A határtúllépése. Lenyűgözött ahogy jövőbe mutatott eredetiségével, kísérletezéseivel, megszállottságával s eredményeivel fenekestül felforgatta a hegymászást. Olyan teljesítményre ösztönzött másokat mely addig elképzelhetetlen volt számukra. Alpinista stílusban, oxigénpalack nélkül, egyedül nyolcezrest mászni. Minden hegymászó dédelgetett álma.

S egy este... Rum Doodle bár. Egy hagyomány szerint, aki megmászott egy csúcsot idejön, aláír vagy épp telefirkál egy Jeti lábnyomot és felszögezi a falra. Hillary, Messner... mekkora nevek... hogy kerültem ide? Én? Egy porszem vagyok... Hozzájuk nem fogható.... És mégis... Talán bennem is van valami, valami álmodozás, valami bolyongás, valami céltalan, valami kaland, valami csoda a lelkemben, ami nem ereszt. A hegyek vonzása, a közben átélt érzéseim, félelmeim és vívódásaim, máshoz nem fogható élményeim. Mondd, mi fogható ahhoz az érzéshez, amikor a végsőkig kimerülten, kiégve, lelkileg elgyötörve, kifacsarva otthon ledobod a zsákodat, de kívül-belül mosolyogsz, mert megcsináltad vagy mert a végsőkig küzdöttél érte? Mondd mi az az érzés, élménye ami akár hónapokra feltöltődést ad a mindennapokhoz? Mondd. Látom a Bagmati partján, ahogy a hinduk, narancssárga lepelbe burkolt halottaikat elégetik. Egyszerre különleges és bizarr a szertartás. S ott a domb, a 365 lépcsőfokával, a buddhista sztúpájával. Makákók ücsörögnek mindenütt s várják a turisták maradékait. Látom a világ egyik legnagyobb sztúpája körül..... a vörös ruhás buddhista szerzeteseket, ahogy imamalmokat forgatnak s az „Om Mani Padme Hum” mantrát mormolják. Látom Bhaktapur tereit, templomait, szobrait, utcácskáit, a napi élet rituáléit. Az ember akaratlanul is visszacsöppent az időben. Látom a Trisuli folyó partján, az imbolygó függőhidat - melyről imazászlók lebbennek a szélben -ami Pokharába vezeti utam s a közeli hegygerincen már megpillantom a Világbéke-sztúpát. 

Pokhara Világbéke sztúpa ködfátyolban

Ahogy távolodom Kathmandu kaotikus forgatagától, ahogy megérkezem ide s legfőképpen ahogy megpillantottam a hegyeket, melyek csúcsai a felhők felett kibukkanva törtek az ég felé, nos ettől a pillanattól tudom és érzem, hogy megérkeztem. Az elmúlt napok zaklatott, csapongó érzései végre lecsitultak, letisztultak s a lelkem megnyugvást talált. Megtettem az első lépéseket hétnapos gyalogtúrám során, Naya Pulból, szerencsehozó karkötővel a csuklómon, teraszos rizsföldek mentén, egy lenyűgöző völgyben, a világ legmagasabb hegyláncában, a Himalájában.

Bakancs, hátizsák, túrabot. Ez az én világom... a természet, a hegyek s az általuk kivetített csoda a lelkemben. Egyedül vagyok a gondolataimmal, önmagammal, a sárga rizsföldek és a kék ég között, szikrázó napsütésben kanyarogva, sziklalépcsőkön poroszkálva. Egyszerű teaházakban megpihenve: két ágy, egy kicsi asztal. Ennyi. A falakból ugyan árad a hideg de a napfelkelte már bearanyozza a hegyek csúcsait. Annapurna, Hiun Chuli, Machapuchare. Ez utóbbi a nepáliak szent hegye. „Halfarok-csúcs. Tisztelet övezi. Senki nem mászta még meg. Egészen megdöbbentő, ahogy napról-napra egyre közelebb kerülök ezekhez a hegyóriásokhoz. Nem hasonlíthatóak az Alpok csúcsaihoz. Magasságban semmiképp. Ott kezdődnek, ahol azok véget érnek.

Hihetetlen mélységek és magasságok között folyamatosan fel-le menetelek, rizsteraszok majd köles teraszok mentén, orchideák és rododendronok között s hirtelen trópusi esőerdőben találom magam. Elvarázsolt világ.

Chomrong. Gyönyörű panorámát nyújtanak a Himalája jeges csúcsai. Ebben a magasságban már alig vannak települések. Azért két kis faszerkezetű, bádogtetős ház utunkba esett. Már nagyonvártam ezt a pillanatot. Úgy indultam el otthonról, hogy megpróbálok adni. Valamit a nepáli gyerekeknek. Hisz Nepál a világ legszegényebb országai közé tartozik. Nagyon bíztam benne, hogy sikerül örömet szereznem. Hát így is történt. Ennek a két kis családnak, ezeknek a gyerekeknek nagy öröm volt szétosztani az itthon vásárolt ajándékokat. Az első kis háznál lecsücsültem, körém gyűltek. Öt kisgyerek. Én pedig a hátizsákomból csak vettem elő a kifestőket, ceruzákat, filcet, zsírkrétát, játékokat. A fiúknak kisautókat gurítottam, a lányoknak hajgumit, s rózsás csatot tűztem a hajukba. De a legnagyobb öröm akkor volt, mikor előkerült a buborékfújó s megfújtam. S csak szálltak, repkedtek. S ők csak kacagtak és ugrándoztak, kergették a szappan buborékokat. Öröm volt. Ott legbelül. A másik családnál is bájosak voltak a gyerekek. Nagyobb lányok. Oda ruhák is jutottak. Ezek a gyerekek, pár nap múlva, mikor már visszafelé tartottam, épp a ház előtt játszottak. Észrevettek, felálltak s mosolyogva integettek. Nincs ennél nagyobb boldogság. A megmaradt kreatív játékokat két héttel később egy kathmandui iskolában szétosztották.

A gyerekek azért látják a varázslatot, mert keresik.

Az éj sötét, az ég kék, a hegycsúcsok fehérek... Hihetetlen.

Machapuchare Base Camp. Már hóban lépdelünk. Hajnalban indultunk az Annapurna szentélyébe s a napfelkelte már ott ért engem is. Bukrejev – a világ egyik legkitűnőbb hegymászója, 1997 decemberében lavina áldozata lett az Annapurnán, azután a hegyi őrület után, ami '96-ban az Everesten történt - emléktáblája mellett állva, remegő lábbal, a színes buddhista imazászlók sűrűjéből kikukkantva, előttem tőrt az ég felé, majdnem függőlegesen, az Annapurna I. Az „aratás istennője”. Egy nyolcezres. 1950. június 3-án Maurice Herzog és Louis Lachenal elsőként állt a csúcson. Büszkén és boldogan, ahogy én most. Ott, abban a pillanatban nem számítottak, az út alatt átélt nehézségek, kényelmetlenségek, kétségeim, a lelkemben dúló viharok. Mert ott magasodott a hegy. A meghatottságtól szemem sarkában könnyeket morzsolok. Nincs fenségesebb a havas hegycsúcsok látványánál s aki „megfertőződött” nehezen szabadul azok vonzásától. Ki gondolta volna, hogy ez lesz az én utam.

A Hegyek...

Annapurna I ( 8091m)

Hol van már 2010 júniusa? Csak egy lány voltam... a kapuban állva.... egy kalandra várva... s három ismeretlen emberre, hogy egy hét alatt megmásszuk a Grossglocknert, a Marmolada-t s a Tofana di Rose vasalt útját, s hogy azután egy új fejezetet nyissak az életemben. Hol van már az Alpok s a Dolomitok? Pedig ott kezdődött minden. Ott, azon a héten. A hegymászásról annyit tudtam, hogy A-ból B-be kell feljutni. Valahogy. Via ferrata? Az mi? S mégis, életem legmeghatározóbb hete volt. A hegyek fenséges szépsége itt ragadott magával, a vonzalom itt kezdődött, a szenvedély innen gyökerezik. Minden küzdelem, kimerültség és nehézség ellenére itt találtam meg önmagam s az én utam. Ezt járom azóta is.

A vissza felé vezető úton, már teljesen elveszítettem a tér-idő érzékemet. Fogalmam nincs hány napja vagyok itt, éppen hol vagyok, honnan indultam és hova tartok. De már újra Pokharában, a Phewa tó partján sétálok. Álmodozok. Ugyan előttem áll még a rafting, a Himalája völgyében zúgó Seti folyón, s a szafari a Chitwan Nemzeti Parkban. De mégis, a világnak erre a pontjára, hogy is jutottam el? Mekkora utat tettem meg az Alpoktól a Himalájáig? Azt hiszem látni egy nyolcezrest, mindannyiunk álma. Főképp azoké, akik a hegyek szerelmesei... Mint én is.

Bárhogy is alakult, ez volt az én Nepálom. A maga megdöbbentő, sokkoló impresszióival és egyben lenyűgöző, csodálatos természeti szépségeivel, kedves embereivel. Egy különlegesen felkavaró világ és egy különlegesen felkavart lélek találkozása.

Most azt mondom emészthető, hogy így képzeltem, hogy erre vágytam, hogy megértem és elfogadom. Most azt mondom többet kaptam s azt, hogy: Köszönöm. 2014-ben visszatértem... az Everest régióba... mert az utamnak, még nincs vége...

Nem lesz ez másképp nálad se. Hidd el. Lehet gyorsabban haladsz, lehet lassabban, lehet magasabbra jutsz, lehet más utat jársz be. Lehet könnyebb lesz, lehet nehezebb. Egyet sose felejts!

A Te Utad lesz...

Kalandorunk: Czenki Kata